Munka nélkül

Hogy ez a két szó a nyomorúságnak milyen változatát takarja, azt Nektek, kik közül sokatoknak részük van belőle velünk együtt, nem kell részletezni. Mikor az utcán járunk, Te, én, vagy tízezernyi másik testvérünk, az éhségtől vagy a napi gondoktól zúgó fejjel, mert haza - már akinek még van otthona - nem mehetünk, hiszen otthon reménykedő tekintetek várnak, hogy munkát kaptál talán, megélhetést tudsz nyújtani Nekik, s ezt a reményt Neked kell szétrombolni. Neked kell szétrombolni beléd vetett bizalmukat, mert ez a rendszer rád hagyta ezt a „szabadságot”. Pedig nem nagy a vágyunk, csupán annyi, hogy holnap is legyen kenyér az asztalon. Feleségünk, gyermekeink tekintete elüldöz minket otthonról —ezt kaptuk a polgári „demokráciától”!
Az utcán járunk. Gondolatok kergetik egymást agyunkban. Gondolatok, melyek mázsás súllyal nehezednek ránk, rátelepszenek lelkünkre: rezsi, gyermekeink taníttatása, és ruháztatása, koszt—mindennapok filléres, és mégis kőkemény harca. Dolgok, melyek nem szabadna, hogy gondot okozzanak.

Miért tűritek ezt tovább? Miért is tűrtük eddig, hogy amíg éhbérért dolgozunk a gyárosnak, a tőkésnek, akár a mezőgazdaságban, akár az iparban, építkezéseken vagy irodákban, esetleg a multik csillogó méreghegyei között, hogy a mi verejtékünkből, nyomorunkból gazdagodjanak? Miért tűritek, hogy bejelentés nélkül, létbizonytalanságban, minden érdekképviselet nélkül szívják ki utolsó életerőtöket?
Most, hogy a fennálló neoliberális - kapitalista elnyomó rend puszta létünket sem képes biztosítani, amikor oly sokan munka nélkül tengődnek, ezrek élnek az utcákon, hajléktalanszállókon, várva a megváltó halált, amikor karhatalmi segítséggel lakoltatnak ki bennünket, fosztanak meg egész keserves életünk munkájától, amikor a turkálók rongyai között szégyenkezve nézünk össze, akkor kérdezem én, meddig tűrjük, meddig lehet még fokozni a nyomort?
Az adót mi fizettük - fizetjük, amíg még van miből. Elnyomásunkra a pénzünkből hoznak létre újabb és újabb erőszakszervezeteket,, hivatalokat. Ha pedig feltámadó élni akarásunkkal azt kiáltjuk: „Urak! Elég volt!”, akkor rágalomhadjáratot indítanak ellenünk, vagy az állami terrorszervezet titkos csatornáin keresztül folyik ellenünk a harc. Csak azért, mert élni akarunk, emberi körülmények között, és nem nyomorogva, amíg a „kiválasztottak”, a sógorok-barátok dőzsölnek, és nekünk e ragyogásnak csak az árnyéka jut.
Igen, harc folyik—harc a létezésért, amelyben a puszta életünk a tét. De eddig ez a harc csak egyirányú volt: az állam elnyomó harca ellenünk. Ezen kell változtatni! Felvenni az arcunkba dobott kesztyűt, és osztályharcot kell hirdetnünk a tőkésállam és kiszolgálói ellen. Hányszor hallottuk hazugságaikat, hogy pl. „nem-lesz-gáz-ár-emelés”, miközben 70%-os emelést hajtanak végbe, és szorítják még jobban a présgépet, amely nyomorít munkást, gazdát, tanárt és gyermeket egyaránt. Ha több tízezernyi éhező testvérünk között szétosztanak pár száz adag ingyen ételt, talán azt gondolják, hogy hazamegyünk, és szótlanul döglünk meg, mint ősszel a legyek? A túlvilág látomásával, ostoba sorozatokkal, modern cirkusszal akarnak lecsöndesíteni bennünket, és ehhez az áruló szakszervezetek, a gerinctelen szocdemek asszisztálnak, és tálcán nyújtják a magyar munkásosztályt a nemzetközi tőkének. De nem, tisztelt gyáros, újgazdag, felkapaszkodott urak, ilyen „szép” gesztusokkal nem lehet többé port hinteni a szemünkbe!
Testvéreim! Ahogyan én is megtaláltam a helyes utat, úgy előttetek is ott áll a lehetőség! Élhettek tovább nyomorban, rabszolgaként, méltatlanul szabadságvágytól égő őseitekhez, vagy kivívhatjátok magatoknak az emberi mivoltotokhoz méltó életet. Elszántak vagyunk, mert tudjuk: csak a láncainkat veszíthetjük, és egy élhető, új világot nyerünk érte cserébe. Velünk lesznek, akik minimálbéren tengetik életüket, akik már a szociális segélyeket sem kapják, a gyermekeik jövőjéért tenni kész apák és anyák.
Nem hiszünk többé a burzsoá parlamentnek, az állami szervezeteknek: hazudnak, tönkreteszik életünket, és ezért fizetniük kell. Megfizetnek minden egyes elszenvedett másodpercért. Fel fog hangzani győzedelmes énekünk a tereken, a parkokban, a tüntetéseken: „Munkát! Kenyeret! Megélhetést! Felszabadulást! Osztályharcot!”
 
Ezt gondoljuk mi, a kisemmizettek és elnyomottak nemzetközi seregének tagjai, akik nem fogják tétlenül nézni, hogyan teszik tönkre életünket!